SZPSZ

Válással végződnek az online társkeresőből között házasságok? Három történetet hoztunk

Vajon valóban meg lehet találni életünk párját interneten? Hárman mesélnek arról, mi is történt velük a társkeresős ismeretség után. 

Én még az X-generáció tagja vagyok, de fogadtak már Z-generációs tiszteletbeli taggá is – vagyis nem születtem bele a digitális világba, viszont úgy adódott, hogy igencsak beletanultam. Egyszóval az internetnek nemcsak az árnyas, de a varázslatos oldalát is érzékelem, sokféle területen. Mi több, valamiféle globális lehetőséget is láttam benne az emberiség számára. Hiszen akár úgy is értelmezhető virtuális tér, ahol a szeretetet és az információ is terjed: kapcsolatokat alakíthatunk ki és tarthatunk fent, illetve átadhatjuk egymásnak a tudásunkat, tapasztalatinkat.

Az online társkeresés területe bizarrnak tűnt számomra, de úgy gondoltam, végül is ez is beilleszkedik a jótétemények sorába:

az emberek itt előbb a belsőt ismerik meg, nem a külsőt. Itt a lélek beszélget a lélekkel, mielőtt találkozik két ember és azért erre először adódik lehetőség az emberiség történetében.

Persze, látjuk a fényképeket is, de azért tudjuk, hogy érdemes fenntartással kezelni őket, és itt egyébként is hangsúlyozottabban az a döntő az első időszakban, hogy jók-e a beszélgetések, találkoznak-e a gondolatok. A „működik-e a kémia” kérdésköre később kerül terítékre: talán olyan későn, hogy addigra már kötődés is kialakul a két lélek között. S ez lehet jó is.

Ugyanakkor mindeközben eltűntek vagy nagyon beszűkültek a valós ismerkedés lehetőségei – a nagy, online tér viszont tárt karokkal várja a kapcsolatra vágyókat. Tehát aki ott kezd keresni, már nagyon szeretne találni is. Elég határozott elképzelések vannak arról, hogy ki mit szeretne, kalandot avagy tartós kapcsolatot. S ha az utóbbiról van szó, talán a szándék erősebb is lehet, mint a vonzalom. Vajon meg lehet találni a nagy Őt ilyen társkeresőkkel? Mindig érdekelt a kérdés, mert valahogy nehezen elképzelhetőnek tartottam. Az ismeretségi körömben viszont három olyan párkapcsolat is akad, ami online köttetett, és mind a háromból házasság lett.

Aztán meg válás. Mindegyikből. Hogy mekkora szerepe volt ebben az online ismerkedésnek? Nehéz lenne megmondani, hogy ez a hatás közvetlen-e vagy közvetett. Olyan problémák miatt értek véget ezek a kapcsolatok, amelyeknek egy közös gyökere volt: nem tudták a szereplők, kivel kötik össze az életüket. Az egyikről kiderült, hogy nem bírja kezelni a haragját, a másiknak a gyereknevelési elvei voltak elfogadhatatlanok, a harmadiknak egy eltitkolt függősége bukott felszínre. Persze ez nyilván egyáltalán nem reprezentatív minta, és tudjuk, hogy a személyes találkozásokból született kapcsolatokban is előfordul, hogy becsapjuk önmagunkat vagy a másik csap be minket. Mindenesetre érdemes okulni a történetekből. 

Túl hamar esküvő

„Már jó ideje fent voltam a társkeresőn, elég sok lánnyal találkoztam, de valahogy nem lett egyikből se komolyabb kapcsolat. Leghosszabban két hónapig randiztam egy lánnyal, aztán dobott, nem én voltam neki az igazi. Katával azonban más volt, egyre sűrűbben randiztunk, és egyszer csak azt vettük észre, hogy gyakorlatilag már alig van nap, amelyet ne együtt zárnánk. Minden szempontból ideális választásnak tűnt: okos, szép, kedves, érzékeny nő volt, aki gyerekre, családra vágyik, ahogy én is. Jó, talán túl korán, de úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk” – avat be az eseményekbe minket Péter, aki 33 éves.

Bár csak hét hónapnyi ismerettség után házasodtak össze, Péter nem a közösen töltött időt érzi kevésnek, szerinte inkább az volt a baj, hogy nem éltek együtt a házasság előtt: „Neki lakása volt, én meg a legjobb barátommal közösen béreltem egyfajta legénytanyát, ahová azért szívesen vonultam vissza a Katával töltött nap után, hogy meccset nézzünk, játsszunk, dumáljunk, és ne Kata ragyogó tisztaságú lakásában figyeljek arra, hogy foltot ne hagyjon a pohár. De már készültem a családi életre, nagyon akartam gyereket, feleséget. Vettem egy lakást, és – akár a romantikus filmekben – megrendeztem az egészet, azt mondtam, céges lakás, ellenőriznem kell, ugorjunk fel pár percre.

Megkértem, hogy engedjen be egy kis fényt, miközben a szalagfüggöny húzókáján ott lógott a jegygyűrű.

Kata örömében zokogott, és persze igent mondott. Rá egy hónapra már férj és feleség voltunk, boldogan egy gyönyörű lakásban. Nagyjából fél évig csak kisebb nézeteltéréseink akadtak, minden szép és jó volt, úgy terveztük, hogy a következő évben már a gyermekkérdést helyezzük majd előtérbe. Még szerencse, hogy erre már nem került sor.”

Kata ugyanis egyre hisztisebb lett, ami még nem lett volna akkora probléma Péter szerint, ám kiderült, hogyha megharagszik valamiért, akkor képes napokig meg se szólalni. Cetliken értekezett csak, és a bocsánatkérések nem voltak elegendőek: „Egyszerűen teljesen meg kellett alázkodni, szórni a saját fejemre az átkokat, bevallani, milyen utolsó ember vagyok, és szívhez szólóan könyörögni a kegyeiért. Na, ekkor talán, több nap némaság után hajlandó volt a kegyeiben részesíteni.” – mesél a lány nehezebben kezelhető természetéről Péter.

Ez a harag bármiért kialakulhatott benne: egy elfelejtett telefonhívás, egy mosás előtt ki nem ürített zseb miatt, Péter találkozója miatt a legjobb barátjával, amivel szerinte a házasságukat ásta alá. „Persze, vannak ilyen sértődékeny vagy túl sok konfliktust generáló emberek. Ezt talán még viseltem volna, de a néma napokat,

az aránytalan büntetést egyre kevésbé bírtam. Mindig újra, az alapjaitól kellett felépíteni a kapcsolatot.

A második éves házassági évfordulónkat már nem ünnepelhettünk, addigra elváltunk” – fejezi be a történetet Péter.

Racionális döntés

A negyvennégy éves Zsuzsa egy kisvárosban él, 32 éves volt, amikor társkeresőzni kezdett egy hosszú párkapcsolat után. Ugyanis már egy éve szingli volt, amikor ráébredt, hogy a valóságban nagyon nehéz megismerkedni valakivel, viszont kezd kifutni az időből. „Gyereket akartam, de nem voltak a környezetemben új emberek, eljárni se volt könnyű, a barátnőim ugyanis már mind férjnél voltak.

A társkeresőt megalázónak éreztem, ám nem láttam más kiutat.

Az eleje elég rossz élményeket hozott, belefutottam sok olyan alakba, aki csak kalandot vagy szeretőt keresett. Tulajdonképpen Gábor volt az első, aki normális hangnemben írogatott.”

Hosszú ideig csak levelezgettek, a férfi egy másik városban lakott, nem túl közel, miközben Zsuzsa tartott a találkozástól. De Gábor egyszer csak ott várta a munkahelye előtt egy nagy csokor virággal, pedig nem beszélték meg a személyes találkozást: „Zavarba jöttem, de kicsit örültem is, helyesebb volt, mint a képeken, a hangja kellemesen mély, szóval élőben még vonzóbb volt. Utólag visszagondolva, talán ott rontottuk el, hogy annyira a racionalitás mentén döntöttünk, főleg én. Azt gondoltam, jóképű, megvan a saját egzisztenciája, családra vágyik, gondoskodó, kedves, tehát jó férj lesz belőle, nosza, vágjunk bele.”

A hétvégéket Zsuzsinál töltötták, mert a férfinak könnyebb volt odautaznia, és tulajdonképpen egy kávézó asztala mellett, mint egy szerződést, megbeszélték a jövőjüket. Legyen házasság, gyerek, vegyenek egy kertes házat. „Ez így is történt, és nem is volt más gond azon kívül, hogy kicsit furcsán éreztem magam a »hidegfejű« tervezések miatt. Persze megszerettem Gábort, kialakult a kötődés, de nem mondhatnám, hogy szerelem ébredt fel bennünk.”

Elég hamar teherbe is esett Zsuzsi, boldog volt, és Bence születése után sokáig úgy tűnt, minden rendben van. Gábor rengeteget vállalt a gyerek körüli teendőkből, miután informatikusként otthonról dolgozott. A bajok akkor kezdődtek, amikor Bence a dackorszakba lépett:

az egyik cirkusza közepén Gábor felkapta a földön fetrengő gyereket, és jó párszor rásózott a fenekére.

„A kertből láttam, rohantam be, megvédeni a gyereket, és nekiestem Gábornak. Nem hogy elszégyellte volna magát, még én lettem lehülyézve. Hogy a gyerek szemmel láthatóan elkényeztetett, meg kell nevelni, és ő megteszi, ha én ilyen nyámnyila vagyok, és néhány ütéstől már ördögöt kiáltok. Megdöbbentem, de úgy gondoltam, majd én megváltoztatom a szemléletét. Hát nem így lett. Ahogy Bence cseperedett, úgy ütköztek ki Gábor ósdi és számomra elítélendő nevelési elvei: a gyerektől vasfegyelmet követelt, simán ráütött, de a szóbeli bántalmazást is magas fokon művelte. Elég volt egy véletlenül tönkretett játék, hogy a gyerek órákon át azt hallgassa, milyen undorító féreg is ő. A viták köztünk mindennaposakká váltak, soha életemben nem sírtam annyit, mint abban az időszakban” – foglalja össze a válásuk okát Zsuzsa.

Bence hat éves korában búcsúztak el egymástól, és Zsuzsi úgy érzi, hamarabb kellett volna, vádolja magát, amiért egyáltalán hagyta hat évig, hogy az apjától kapjon a gyerek: „Gábor ma látni sem akarja, mert szerinte teljesen elvadult módon nevelem, egy utolsó anyámasszonykatonája lesz belőle, és már most látszik, hogy majd a fiúkat fogja kedvelni.” Zsuzsa úgy érzi, egy életre megégette magát a társkeresővel, sőt, a társsal is, így egyelőre úgy tervezi a jövőjét, hogy abban csak Bence és ő lesz benne.

A szabad művész

Petra 35 éves, aki tavaly vált háromévnyi házasság után. „Gergővel társkeresőn ismerkedtem meg, és kezdetben azt hittem, megfogtam az isten lábát, hogy igaz, mély szerelemre találtam, méghozzá interneten, lám, ilyen is van. Én grafikus vagyok, ő festőművész, a képei lenyűgöztek, és boldog voltam, hogy a maga berkeiben hírnevet szerzett művészt éppen én, a kis grafikus érdeklem” – kezdi a lány a történetüket. A levelezéseikben 

hamar körvonalazódott, hogy egy kivételesen intelligens férfiról van szó,

Petra úgy érezte, sokat tanulhat tőle, szinte rajongani kezdett érte, amikor pedig találkoztak, a karizmája teljesen elvarázsolta. Szerelmes lett, és mindent annak rendelt alá, hogy Gergő mikor ér rá, ha nem találkoztak, egész álló nap csak a telefonját leste.

Ez az izzás később sem múlt el, amikor már a kapcsolatuk egy éves évfordulóját ünnepelték. „Nagyon szép időszak volt, tele kiállításokkal, kulturális pörgéssel ─ és igen, koccintásokkal. Mert Gergőt mindenhol egy pohár borral várták, és bár kicsit sokallottam az ivászatok gyakoriságát, úgy voltam vele, hogy művészlélek, művésztársaság, itt ez így megy, majd más lesz, ha közös életünk lesz. De nem ivott mindennap, ami megnyugtatott,

meg voltam győződve arról, hogy az az ember, aki heteket is józanul tölt, nem alkoholista, és mindez a társaságtól függ.”

Gergő idővel gyakorlatilag Petránál lakott, alig járt haza az albérletébe, amit egyébként is nehezen tudott fizetni. „Erről folyton panaszkodott, ilyenkor néha azt gondoltam: tán nem kellene folyton bulira meg taxira költeni… de szerettem, és úgy hittem, majd én megmentem, megadom neki azt a családi légkört, amiben soha nem volt része, ugyanis elég nehéz gyermekkora volt. Aztán az albérletet fel is adta, hozzám költözött. Nem ivott, segített, takarított, bevásárolt. Épp csak munkája nem akadt rendszeresen, így a rezsibe nem mindig tudott beszállni.”

Végül Petra kérésére elment dolgozni, egy reklámcégnél helyezkedett el kreatív tervezőként. Néhány hónapra rá, karácsonykor megkérte a lány kezét, és a házasság első éve szinte felhőtlenül telt, leszámítva, hogy eljárt a barátaival iszogatni. A második évben aztán ezek az alkalmak még inkább megsokasodtak, és Gergő otthagyta a munkáját egy ostoba sértettség miatt. „Kiborultam, mert így megint nekem kellett a pénzt előteremteni, de közben láttam, hogy mennyit szenved csak azért, mert bejárós, rendszeres munkája van. Az ő szabad lelkének ez nem való – erről győzködött, és én hittem is neki. Magamat ostoroztam, hogy kispolgári létbe kényszerítek egy szabad művészt” – meséli Petra, hogy indult meg végül minden romlásnak.

Gergő képeit hol vették, hol nem. Voltak nagy összegekért eladott festmények, és ő ezeket az utolsó fillérig a családi kasszába rakta. Csakhogy elég gyakran ki is vett belőle, mivel egyre sűrűbbek lettek az italozós időszakok. „Rajtakaptam, hogy már egyedül is iszik, ekkor mondta el, hogy függő. Gépszíjas alkoholista. Sokáig nem iszik, aztán ha elkezdi, napokig nem tudja abbahagyni.”

Petra átverve érezte magát még úgy is, hogy Gergő állította: mielőtt megismerkedtek, még nem jött ki ennyire a betegsége, és csak sejtette, hogy függősége van, de nem tudta. „Úgy éreztem, akkor is mondania kellett volna. Akkor még úgy döntöttem, mellette maradok, és isten látja lelkem, mindent meg is próbáltam. De egyre jobban belesüllyedt az alkoholos időszakokba, már festeni is alig festett. Könyörögtem, hogy menjen elvonóra, mindhiába. A szívem megszakadt, amikor beadtam a válópert, de muszáj volt. Ráment volna az én életem is. Így csak éveim mentek rá, és valamennyire én is.

Azt hittem, soha többé nem fogok társkeresőzni, de igazság szerint mostanában megint fent vagyok,

és néhány ígéretes randim is volt. Még nem tudom, hogyan tovább, mert Gergőt a mai napig nem felejtettem el” – fejezi be Petra.

Megéri?

Nem volt könnyű végighallgatni a három ember történetét, és nyilván csak saját esetüket mondhatták el. Engem pedig továbbra is foglalkoztat a kérdés, miszerint az online társkereső tényleg reális lehetőség lehet-e egy párját kereső nőnek. Egy barátnő helyzete miatt tépelődöm rajta, akinek nem sok tér nyílik a valóságos világban az ismerkedésre. Nem idős, de annál már idősebb, hogy számára természetes legyen az online közeg (a fiatalok szerintem egész jól kötik a maguk kapcsolatait virtuálisan is), de nem olyan környezetben él, ahol lépten nyomon belebotlik az ember valakibe, akivel aztán családot alapíthat. A virtuális térben bőséges a választék és

könnyű beállítani a keresőben, hogy komoly kapcsolatra vágyókat listázzon.

De a keresés folyamata így is sok megalázó helyzettel jár, mégha csak virtuálisan is, de beszélgetésbe kezd az ember olyanokkal, akikkel a való világban szóba sem állna, és ha ki is szűri a megfelelő partnert, adódik a kérdés: nem akarnak-e ezek az emberek olyan erősen kapcsolatot kialakítani, hogy közben becsapják önmagukat a másik személyiségét illetően, hogy elhamarkodott döntésekhez vezethet a gyerek vagy a megállapodás utáni vágy? Bevallom, nekem erős kétségeim vannak, de hátha lesz majd, aki ismer olyan boldog párokat, akik interneten találtak egymásra. Mert azért biztosan van ilyen is!

Ajánljuk még: